Herman Ottó Múzeum

Néprajzi Tárgyi Gyűjtemény

A Néprajzi Tárgyi Gyűjtemény (korabeli elnevezése szerint Néprajzi Tár) 1903-ban jött létre: Mezőkövesd városa és polgármestere egy teljes szobaberendezést és matyó viseleti anyagot ajándékozott a Borsod-Miskolci Múzeumnak. Ezt Kóris Kálmán gyarapította tovább, és 1911-re a gyűjtemény nagysága meghaladta az ezer darabot. A kollekciót megalapozó első időszakban szinte kizárólag Mezőkövesd, Tard és Szentistván matyó népművészeti anyagát gyűjtötte a múzeum.

Az 1910-es években a gyűjtőkör kiterjedt a Bükkaljára, ahol Kóris Kálmán folytatta fotózással egybekötött, ma már felbecsülhetetlen értékű dokumentáló munkásságát. 1908–1913 között pedig Istvánffy Gyula vezetésével az észak-borsodi palóc területekről is megkezdődött a népművészeti tárgyak gyűjtése. Ebben az időszakban – a néprajzi muzeológia általános törekvéseivel összhangban – a jellegzetes díszítőművészettel rendelkező reprezentáns néprajzi csoportok ünnepi tárgykultúrája állt a gyarapítás középpontjában.

Az első világháborút és Trianont követően Miskolc igyekezett átvenni a regionális központ szerepét az elszakított Kassától. A néprajzi tárgygyűjtés ennek megfelelően mind földrajzi, mind tematikai értelemben egyre szélesedett az 1920-as, 1930-as években. Leszih Andor múzeumigazgató és Marjalaki Kiss Lajos történész vezetésével, a legjobb etnográfusok (Bátky Zsigmond, Viski Károly és Györffy István) személyes részvételével zajlott a borsodi gyűjtés. Megjelentek a kollekcióban az ősfoglalkozások (halászat, pásztorkodás) eszközei, a gazdálkodás régiesebb és kihalófélben lévő tárgyai, illetve a pásztorművészet díszített alkotásai. 1931-ben 3000, az 1940-es évek derekára már 7000 darabot számlált a gyűjtemény.

A második világháború idején a néprajzi anyagban is komoly hiányok keletkeztek, amennyiben a statisztikai adatoknak hihetünk. A gyarapítás újraindulásának azonban már egészen más kereteket szabtak a megváltozott körülmények: 1950-ben a Borsod-Miskolci Múzeumot államosították, és 1962-ig központi (minisztériumi) irányítás alá tartozott. Az új igazgató, a jeles építész Vargha László vezetésével és a kiváló etnográfus, Gáborján Alice rövid ideig (szűk két évig) tartó közreműködésével kezdődött meg a munka. Nevükhöz fűződik a múzeumi nyilvántartás történetének eddigi legfontosabb fordulópontja, az 1953-as általános revízió és a gyűjtemény újraleltározása, az egységes országos múzeumi nyilvántartási rendnek megfelelő formában. A máig is használt hagyományos nyilvántartási rendszerek (kézi leltárkönyvek, nyolc pontos leírókartonok és mutatókartonok) erre az alapvetésre épülnek.

Az 1950-es évektől az 1970-es évek derekáig tartó negyed évszázadot Bodgál Ferenc és Lajos Árpád neve fémjelzi. Kettejük fáradhatatlan munkásságának köszönhetően 1962-ben, a megyei múzeumi hálózat megalapításakor már újra 5000 darabot számlált a gyűjtemény, amely az 1960-as évek végére további 5–6 ezer darabbal gyarapodott. A gyűjtőkör kiszélesedett: a történeti Borsod vármegye mellett az egykori Abaúj, Zemplén, Torna, Gömör vármegyék maradék területei is a múzeum látókörébe kerültek, a Hernád vonaláig. (Az onnan keletre eső részeken, például a Bodrogközben a sárospataki vár néprajzosai voltak ekkoriban illetékesek.) A gyűjtött tárgyak köre tovább szélesedett, és a hétköznapi élet egyszerű, díszítetlen használati tárgyai – mint a letűnőfélben lévő egykori paraszti kultúra utolsó emlékei – ekkor kerültek be először a raktárakba. Lajos Árpád a folklórral kapcsolatos tárgyakat, gyermekjátékokat, hangszereket gyűjtötte különös szeretettel, míg Bodgál Ferenc a népi fémművesség és a kovácsmesterség eszközeit szedte össze módszeres alapossággal.

1963-tól a megyei múzeumi központként működő Herman Ottó Múzeum gyűjtőköre hivatalosan is lefedte egész Borsod-Abaúj-Zemplén megye területét. Az 1970-es, 1980-as években kiépült tájmúzeumi (Zempléni Múzeum, Abaúji Múzeum, Gömöri Múzeum) és tájházi hálózat azonban továbbra is meghatározta a gyűjtés földrajzi kereteit. A gyarapodás üteme lelassult, ám szakmai szempontból az alaposabb és átfogóbb igények jellemezték a munkát. 1973-tól a Szabadfalvi József igazgatósága alatt működő néprajzos generációk egyéni kutatói érdeklődése meghatározta a tárgyi kollekció gyarapításának irányait is. Az 1980-as, 1990-es években Fügedi Márta a textil- és viseletanyagot, Vida Gabriella pedig a kerámiagyűjteményt gazdagította számos darabbal, illetve ők alakították ki e két gyűjteményi egység máig példás raktári és nyilvántartási rendjét. Viga Gyula a háztartási és konyhai eszközök terén, míg Kunt Ernő a fotó- és negatívtár, Cseri Miklós pedig a Népi Építészeti Archívum kapcsán végzett meghatározó jelentőségű gyűjteményi munkát. Ugyanakkor a kisebb tájmúzeumok, tájházak megszervezése kapcsán gyakran zajlottak átfogó, a hétköznapi élet használati tárgyaira és a gazdasági eszközökre is kiterjedő lokális, regionális gyűjtések ebben az időszakban.

Az 1990-es évektől kezdődően a múzeumok finanszírozásának megváltozott keretei befolyásolták a gyűjteménygyarapítási stratégiát is. A pályázati rendszerben a múzeumok inkább az előre tervezett, szakmailag előkészített, ám időben gyakran elhúzódó tárgyvásárlásokat tudják megoldani, és a műtárgypiac anyagi erejével és gyors reagálási képességével nem rendelkeznek. Így előtérbe került az egyes kiemelkedő, reprezentatív tárgyak illetve az összetartozó tárgyegyüttesek szerzeményezése. A mezőcsáti kerámia 1840–1910 közötti időszakának remekei és néhány nagyobb textilkollekció jelenti ennek az időszaknak a legfontosabb gyarapodását.

Az elmúlt tíz évben egy hosszú távú gyűjteményfejlesztési stratégia keretében a kézműves mesterségek szerszámai és a komplett műhelyfelszerelések állnak a gyarapítás középpontjában. Ennek megfelelően cipész-, kádár- és kerékgyártó műhelyeket vásárolt a múzeum 2000–2010 között, közülük többet teljes berendezéssel, bútorzattal együtt. Ezzel párhuzamosan a kiemelkedő, reprezentatív népművészeti tárgyak (elsősorban a matyó textilek) szerzeményezése is az elsődleges célok közé tartozik. Ezek körében újabb fejleményként már kortárs népművészeti alkotók munkái, illetve műtárgymásolatként újraalkotott darabok is gazdagítják a gyűjteményt.

NKA

Állományvédelem