Herman Ottó Múzeum

A Képző- és Iparművészeti Gyűjtemény története

A miskolci múzeum fennállása óta gyűjti a képzőművészet emlékeit. Az intézmény jogelődje, a Borsod-Miskolci Közművelődési és Múzeumi Egyesület többféle kulturális cél elérésére vállalkozott, melyek között a létesítendő képtár feladatai 1899-ben a következőképpen fogalmazódtak meg: „alapítsunk itt képgyűjteményt is, amelyen legyen ábrázolat necsak minden itt született és élt piktortól, hanem legyenek képviselve hazai művészeink is alkotásaikkal, hogy a szegény miskolci polgárnak effélék meglátásáért ne kelljen Egerbe, vagy Kassára menni.”

E célkitűzés megvalósításának érdekében több jeles egyéniség munkálkodott. Leszih Andor múzeumőr és Selyebi Kiss Lajos, a képtár első vezetője mellett Balogh Bertalan neve fémjelzi a gyűjtemény kialakulásának kezdeti időszakát. A kultúrmecénás MÁV tisztviselő, Balogh Bertalan egyesületi működése idején, az ő közreműködésével került megrendezésre 1899-ben Miskolc első képzőművészeti tárlata, melyen a Nemzeti Szalon 280 festménnyel mutatkozott be. Balogh nevéhez fűződik a nagy jelentőségű ún. felvidéki vándorkiállítások megrendezése is. 1906-ban, majd második alkalommal 1910-ben került sor az Eger – Miskolc – Kassa – Eperjes – Sátoraljaújhely – Debrecen – Gyöngyös útvonalat végigjáró képzőművészeti tárlatra, amely a korszak legjobb hazai alkotóinak válogatott munkáival ismertette meg a fővárostól távol eső felvidéki városok közönségét.

Az említett kiállítások jelentősége számunkra nemcsak a közízlés fejlesztésében ragadható meg. E tárlatok elsőként adtak alkalmat képzőművészeti alkotások vásárlására, s ezáltal a múzeumi gyűjtemény színvonalas megalapozását segítették elő. A gyarapodás ütemét azonban mindenekelőtt a városi polgárság nagylelkű felajánlásai határozták meg. Számos képzőművészeti alkotás, zömmel családi örökségből fennmaradt darab került múzeumi tulajdonba a miskolciak múzeumpártolásának jóvoltából.

A gyűjtemény összetételét a 20. század első felében leginkább a helytörténeti szempontok határozták meg. Az érdeklődés középpontjában elsősorban olyan művek álltak, amelyek valamilyen vonatkozásban Miskolchoz kötődtek. A térség képzőművészeti múltjának jelentős személyiségeitől éppúgy jelentős munkák kerültek múzeumi tulajdonba, mint az 1920-ig csak igen lassan kibontakozó, majd az azt követően hirtelen fellendülő képzőművészeti élet jelenének egyéniségeitől. Meilinger Dezső festőművész és Nyitray Dániel szobrászművész kezdeményezésére 1919-ben képzőművészeti szabadiskola nyitotta meg kapuit a városban, s ez a helyi törekvés tette lehetővé, hogy Miskolcon – az ekkoriban leáldozó nagybányai művésztelep helyére lépő, a nagybányai hagyományokat folytató – művésztelep alakuljon, amely 1921-től mint a Képzőművészeti Főiskola nyári plein-air telepe működött tovább. Az ideözönlő tehetséges fiatalok révén – akik Benkhard Ágost, majd Burghardt Rezső irányítása alatt rövid ideig itt dolgoztak –, valamint Lyka Károly és Réti István térségünk iránti elkötelezettségének, példát mutató szerepvállalásának hatására, és a helyi, illetőleg a városban megtelepedett művészek tevékenysége nyomán Miskolc bekapcsolódott a hazai művészeti élet vérkeringésébe. A Képzőművészeti Főiskola nyári művésztelepének rendszeres bemutatói, a Lévay József Közművelődési Egyesületnek 1924-től, a Miskolci Művészek Társaságának 1928-tól megrendezett tárlatai a múzeumi gyűjtemény színvonalas gyarapodását segítették elő.

A miskolci Minorita Rendház államosítása következtében jelentős barokk anyaggal kiegészült képzőművészeti kollekció szakszerű nyilvántartásba vételére 1953-ban került sor. Bodnár Évának, a Magyar Nemzeti Galéria főosztályvezetőjének az akkor 267 darabot számláló gyűjteményre vonatkozó, tudományos igényű meghatározásai a későbbiekben is útmutatók maradtak.

„… ez az anyag a szó szoros értelemben gyűlt és nem gyűjtötték” – írja a képtárról Zsadányi Guidó, a képzőművészeti anyagot a 60-as évek elején kezelő tehetséges, fiatalon elhunyt munkatárs. Megállapítása a fent elmondottak ellenére is igaz, mert bár a „kínálat” a tervszerű gyarapodás előtt egyengette az utat, a múzeum szerény anyagi lehetőségei gátat szabtak a csak vásárlással végigvihető következetes koncepciónak. A gyarapodás ütemét továbbra is az esetlegességet mutató ajándékozások szabták meg.

A fordulat a 20. század közepétől következett be: Miskolc jelentős képzőművészeti centrummá fejlődött, országos rendezvények színhelye lett. Az 1955-től megrendezésre kerülő Miskolci Országos Képzőművészeti Kiállításokról és az 1961-től rendszeressé váló Miskolci Országos Grafikai Biennálékról történő minisztériumi vásárlások egy része, valamint a megyei és a városi tanács által megvásárolt művek zöme a Herman Ottó Múzeum gyűjteményét gyarapította. Ettől kezdve vált hazai viszonylatban is jelentőssé a képtár grafikai gyűjteménye, melyet a Magyar Nemzeti Galéria ajándékozás útján a birtokában lévő duplumokkal egészített ki. A kortárs magyar művészet kimagasló személyiségeinek műveivel gazdagodva ugyanakkor a tervszerű gyarapítás iránya is körvonalazódott.

Ezt az irányvonalat erősítették a Miskolchoz kötődő művészek ajándékozásai, ill. a tőlük való vásárlás is. 1975-ben F. Antal Elemér festő- és grafikusművész magángyűjteményéből 85 alkotást sikerült megvásárolni, többek között Nemes Lampérth József, Mattis Teutsch János, Uitz Béla műveit, melyek hiánypótló darabokként épültek be a múzeumi gyűjteménybe. Korábban a megye területén (Erdőbényén, Parasznyán, Szikszón) működő kisgalériák kortárs képzőművészeti kollekciója is a törzsanyag részévé vált. Köszönettel tartozunk Gergely Mihály írónak, aki értékes magángyűjteményét szülőföldjére hagyományozta, s az – a kisgaléria-mozgalom lecsengésével – múzeumunk gyűjteményét gazdagítja, valamint Lavotta Géza képzőművésznek, aki galériavezetőként az erdőbényei anyag gyűjtése és gondozása terén szerzett elévülhetetlen érdemeket.

Az 1977-es év jelentős dátum a gyűjtemény történetében. A neves miskolci műgyűjtő, dr. Petró Sándor halálával a város tulajdonába, s egyúttal a Herman Ottó Múzeum kezelésébe került a felbecsülhetetlen értékű magángyűjtemény, amely fő koncepciója szerint a magyar képzőművészet történeti ívét az 1700-as évektől kezdődően a két világháború közötti időkig rajzolja meg. A Petró-gyűjtemény meghatározásában és gondozásában Végvári Lajos professzor jeleskedett, akinek hozzáértése, intézményünkben kifejtett két évtizedes tevékenysége mai napig jótékonyan érezteti hatását.

Hálával tartozunk a képzőművészeti osztályon hosszabb-rövidebb ideig dolgozó művészettörténészeknek, Dobrik Istvánnak, Goda Gertrudnak, Kárpáti Lászlónak, Kishonthy Zsoltnak, akiknek műtárgygyarapító tevékenysége, szakírói munkássága meghatározó szerepet játszott a gyűjtemény tényleges és szellemi arculatának kialakulásában.

Napjainkra a törzsanyag közel tizenhétezer darabot számlál. Az 1977-ben országos gyűjtőkör rangjára emelkedett képzőművészeti részleg gyarapodása az eredeti célkitűzés szellemében történik. Továbbra is kiemelt feladatunknak tartjuk a térségben működő művészek jelentős munkáinak gyűjtését, de emellett fontos szempont a magyar festészet válogatott műremekeinek megszerzésével a művészettörténeti keresztmetszet gazdagabbá és teljesebbé tétele.

NKA

Állományvédelem