Adoma I.

A 10-es honvéd újság mind a mellet, hogy részletesen beszámolt a harctéri helyzetről, a legfontosabb aktuális eseményekről, számos állandó rovattal jelentkezett. Önálló rovata volt többek között az árvaalapnak – melyben az adományozók neveit és az adományozott összegeket egyaránt közzétették –, illetve az ezred kitüntetett tisztjeinek és honvédjeinek – „Az ezred aranykönyvéből” címen – is. Ilyen állandó írása volt az újságnak „Az ezred adomás könyvéből” rovat, mely rövid háborús történeteket tartalmazott. Érdekessége volt, hogy bár az adoma szón kitalált történetet értünk, az e rovatban közölt történeteknek sokszor nagyon is sok valóságalapjuk volt, bizonyos esetekben pedig pont úgy zajlottak le az események, ahogy azt szerzőjük papírra vetette. A rovat címadásában a szerkesztők inkább arra próbáltak utalni, hogy a háború abszurditása sokszor minden képzeletet felülmúló történeteket szül. Minden írás közös jellemzője volt, hogy szerzőjét soha nem tűntették fel. E rovatunkban ezen történetek közül teszünk közé néhányat.

A vadászszenvedély

Öreg Nimródok között, ha vadászatok után összeülünk, száz meg száz vadászhistória cserélődik ki. Ezekben az esetekben mindig a vadászszenvedélyről esik a legtöbb szó, a leghihetetlenebb kigondolással megkomponált nagyotmondás. Mindezeket a vadászhistóriákat a maga valóságával, igaz színeivel messzire maga mögött hagyja az alábbi eset, mely a harctéren történt, és amelynek értékét elsősorban az adja meg, hogy meg is történt. 1915. október hó 12-én híres harcokat vívott az ezred a Strypa fronton, az Ossowce – Bobulince – Kujdanow – Sapowa-i szakaszon. Véres, kegyetlen ütközet volt. A fiúk csak amolyan kis, nem sokat érő ideiglenes gödrökben, sáros, fagyos rögből összerakott földkupacok mögé lapulva feküdtek egész nap a mezőn és lőtték a muszkát, az meg őket.

Egyszer csak a leghevesebb harcok alatt észreveszik, hogy a nagy zajjal, gágogással egy vadlúdcsapat húz el pár száz méternyire a fejük felett. Erre úgy az oroszok, mint a mieink vagy jó tíz percig békét hagytak egymásnak és valami különös, megmagyarázhatatlan vadászszenvedéllyel a hevenyészett lövészárkokban hanyatt fekve vadludakat kezdtek lőni. S valósággal a vadászszenvedélytől fűtött türelmetlen izgalommal lesték, közelükbe potyog-e le a véletlenül eltalált szárnyas.

Ennél igazabb és jellemzőbb históriát a vadászszenvedélyről – azt hiszem – nem sokat jegyeztek fel még a Nimródok annalesei sem.

10-es honvéd tábori újságja
1918. január 1.

Fotó: 10-es honvéd fotóalbum I.
/Herman Ottó Múzeum, Helytörténeti Dokumentáció; Ltsz.: 76.1.1./